A szőrszál és hasogatása a Chosen kapcsán

Az elmúlt hónapokban viszonylag sok időt töltöttem a "The Chosen" című sorozattal, amiről egyszer már írtam itt a blogomban, sőt egy podcast műsorban is beszélgettem róla - ráadásul éppen holnap tartok majd előadást arról, hogyan helyezhető el a produkció a krisztusfilmek sorában és milyen alkotói szándékok vezérelték a készítőket. Ahogy olvasgatom a The Chosen-t érintő kritikákat, egyre kontrasztosabban jelenik meg a tudatom felszínén az a szó, ami a legtöbb bíráló írást összefoglalhatja: szőrszálhasogatás.

A szőrszál bizony iszonyú vékony, és hát a helyzet az, hogy már csak ezért is nehéz hasogatni. Mégis sikerül, ha az ember nekiveselkedik, márpedig minél inkább áll egy adott dolog - zene, könyv vagy éppen egy film - a reflektorfényben, egy idő után rajzani kezdenek a fény körül azok, akik készek a szőrszálhasogatásra. Tudom, hogy ezek a szavak egyfajta keserű szájízzel megformált véleményt tükröznek, de őszintén ez volt a benyomásom a Chosen-t utolért kritikák egy jó részéről.

Természetesen szó sincs róla, hogy ez a sorozat tökéletes volna, vagy ne lehetne fogást találni rajta. Mert azt mindenen lehet. Az is teljesen normális dolog, ha valaki a nyilvánosság elé lép, számoljon azzal a lehetőséggel, hogy a tevékenységét a többiek megítélik, mérleget vonnak, artikulálják a gondolataikat. A The Chosen nem tökéletes film, persze, hogy nem az. És nem élvez semmiféle mentességet a bírálatok alól. Szabad és kell is józanul szemlélni.

Azonban látványos, hogy a kritikák többsége milyen kifejezetten buta módon közelít a filmhez. Meglepő például, hogy több népszerű szerző szerint mennyire problémások azok a dramaturgiai megoldások, melyek "kipótolják" a bibliai narratíva réseit. Azaz a produkció számos esetben eljátszik a gondolattal, hogyan történhettek az evangéliumban leírtak a valóságban - és amiről nem olvasunk, azt a művészi szabadság módján sajátosan tálalja. Nyilvánvaló, hogy ennek egyaránt vannak veszélyei és lehetőségei. Ugyanakkor számonkérni ezt a tényt meglehetősen furcsa egy olyan műfajú filmtől, ami deklaráltan és éppen a műfaji sajátosságai miatt is él ezzel a lehetőséggel. No meg egyébként: amikor a Biblia szövegét olvassuk, mi is pontosan ezt tesszük - mármint ha figyelmes olvasók vagyunk. Hát nem az a normális, hogy az ember saját fantáziájával kitölti a szöveg réseit? Ez vajon nem egy ösztönös tett, ami narratív énünk természetes működéséből fakad?

Ennél is furcsább azonban, amit Kate Orson ír cikkében: "minden új kereszténynek, aki úgy gondolja, hogy a The Chosen segíthet neki jobban megérteni a Bibliát, inkább azt javasolnám, hogy keressen egy pontos, de könnyen olvasható fordítást (az ESV az egyik kedvencem), és egy jó tanárt." Nem világos azonban, hogy miért kell a filmet kiváltani ilyesmivel? Eleve egy kifejezetten vizuális dolgot mennyire képes egy írott szöveg helyettesíteni? Azt az élményanyagot, amit egy színes-szagos-hangos filmélmény nyújt a maga vizuális eszközeivel, egy papírra nyomtatott szöveg valószínűleg képtelen pótolni - ahogy az olvasásélmény is biztosít olyasféle átélhetőséget, amire a mozgókép képtelen. Miért ne lehetne mindkettőt egyszerre alkalmazni és a bibliai szöveg mellett a sorozat által felvázolt értelmezést is megtekinteni - ami tapasztalatom szerint még segíthet is a narratívák továbbgondolásában, megértésében.

Ami azonban most nagyon felkapott lett a film kapcsán, hogy állítólag erős mormon befolyás alatt készül a produkció. A Mormon Egyház biztosítja a tőkealapot, beleszól a koncepcióba, sőt még a díszletek egy részét is szállítja. A rendező Dallas Jenkinsnek pedig vannak mormon barátai. Mindamellett, hogy ezeknek a pletykáknak egy jó részét az alkotók maguk is többször is cáfolták, meglehetősen butácskának is tűnik a felvetés. Másként fogalmazok: végignézve a sorozat első három évadát én ugyan semmi kifejezetten és határozottan mormon teológiára utaló jelet nem találtam - ha van is egy-egy motívum, amit össze lehet kapcsolni a mormonizmussal, az annyira látens a narratíva szövetében, hogy említésre sem méltó. A Mormon Egyház helyében nagyon elégedetlen lennék, ha ilyen mértékű támogatás mellett ennyire rejtett maradna az a teológiai koncepció, aminek terjesztésére szerettem volna felhasználni a sorozatot...

A film koncepcióját érintő egyik legjellegzetesebb kritika arra is felhívja a figyelmet, hogy a film nem igazán provokatív, azaz egy meglehetősen konvencionális Jézus-képet mutat. Élesebben megfogalmazva, ez nem Martin Scorsese Jézusa, a "Krisztus utolsó megkísértése" c. produkcióból, amiért csaknem kiátkozta a rendezőt a katolikus egyház. Kétségtelen, hogy a The Chosen jézusábrázolása tudatosan közelít az evangéliumi karakterhez - azonban szerintem most pont egy olyan világot élünk, ahol ez számít provokációnak. A blaszfémia ideje lejárt a mozgóképes Krisztusok tekintetében olyan értelemben, hogy főleg a szerzői filmek világának sikerült már sokféle igazán botrányos Jézus-ábrázolást kitermelniük. Ma az a botrány, ha a bibliai Krisztus-karakterhez közelít egy film, ha úgy tetszik konvencionális kép kerül a képernyőre.

Egyszóval és röviden, ezek a kritikák sokkal inkább egy rosszhiszemű megközelítés karakterjegyei számomra, mintsem teológiai szempontból komolyan vehető szempontok. Persze ez végső soron jó hír a film szempontjából - aztán majd meglátjuk, merre fut ki az egész. Nem vagyok kifejezetten rajongója a filmnek, sem fogadatlan prókátora, sőt a keresztény filmeket általában rossznak, didaktikusnak és filmnyelvi megoldásaiban is erőtlennek szoktam érezni. De most végre úgy tűnik, mintha lenne egy jóval vállalhatóbb produktum is - amin láthatólag nem sikerül igazán fogást találni.

Tovább

Miért fáradt ki a pasztorálpszichológia?

Bizonyos értelemben szívbemarkoló volt számomra olvasni egykori professzorom és témavezetőm, dr. Németh Dávid szavait egy új tanulmányban (amely egyébként megjelenés előtt áll). A tanulmány anyagát Dávid élőben is előadta Főiskolánk egyik konferenciáján, és szokatlanul szókimondóan beszélt arról, hogy a pasztorálpszichológia a kifáradás jeleit mutatja.

Nem lenne fair dolog részemről egy még meg sem jelent kötetből idézni, ezért most mellőzni fogom Németh Dávid konkrét mondatait, mindazonáltal az általa publikálásra szánt tanulmány nem köntörfalaz, hanem mintegy "az olvasó szeme közé" vágja a lényeget. Dávidról tudni kell, hogy élete és munkássága javarészt a pasztorálpszichológia körül forgott, számos meghatározó könyvet írt a témában, ugyanakkor ha az ember elmélyülten beszélget vele, csakhamar kiderül róla egy szakmailag igen fontos dolog: láthatóan nagyra becsüli a többi teológiai diszciplínát is. Dávid a pasztorálpszichológiát határozottan a teológiai antropológia talaján állva műveli. Amikor nála tanultam, akkor a szemléletmódját legalább annyira megfigyelhettem, mint a szakmai képességeit. Becsültem benne, ahogyan integratív szemlélettel fordult nemcsak a lélektan, de akár a dogmatika felé is.

Ha valaki így gondolkodik, az talán érzékenyebb arra, amikor hangsúlytévesztés történik. Dávid szerint  a pasztorálpszichológia kiüresedett mára, és ennek kettős oka van. Az egyik, hogy olyan dologban fáradt ki, amiben eleve nem kellett volna fáradoznia sem: megpróbált teljes jogú pszichológia lenni. A másik pedig, hogy eközben szinte teljesen megszűnt teológiaként működni. Szerintem ezt a kettőt össze lehet foglalni egyetlen mondatban is: a pasztorálpszichológia úgy közelített a pszichológia felé, hogy közben túl messzire ment a teológiától. Elfelejtette vizsgálni az általa kutatott jelenségek teológiai aspektusait és miközben arra tett kísérletet - ez egyébként méltányolandó! -, hogy a teológiát emberközelibbé, gyakorlatiasabbá, hétköznapibbá változtassa, érdeklődésében eltávolodott tőle.

Félre ne értsen senki. Nem a dühömet akarom kiadni és nem kívánom bántani a pasztorálpszichológiát. De hazudnék ha nem ismerném be, én is pontosan ezt látom. És egyébként: miközben pasztorálpszichológiai témából doktoráltam, rendszeres teológiával - közte dogmatikával és szűkebben teológiai antropológiával - foglalkozom. Talán nem fogja beképzeltségnek venni az olvasóm ha azt mondom, valamicskét rálátok a kérdés mindkét felére. Valóban az a helyzet, hogy a pasztorálpszichológia egyfajta "Brown-mozgást" végez a teológia és a pszichológia között, mintha helykeresésében csapódna egyikhez vagy másikhoz, de azért inkább húzódik most már a lélektan közelébe, mintsem a teológiához - noha diszciplináris gyökerei szerint nagyon is ott lenne a helye. A pasztorálpszichológia nem pszichológia, amiben van egy kis teológia, hanem teológia, amiben van pszichológiai ismeretanyag is. Tudom, hogy ezzel elméleti szinten tisztában vannak azok, akik a terület művelői - de úgy fest a helyzet, hogy gyakorlati szempontból mégsem veszik elég komolyan.

Mindez persze csak teoretikus okoskodásnak tűnik, pedig többször voltam tanúja olyan dolgoknak, amelyek a hitélet terepén is erősítik a gondolatot. Néhány hete "lelkileg elsápadtam", amikor egy ismert szakértő ezen a területen nyilvánosan kijelentette, hogy Isten senkit nem büntet meg - az ilyen Isten nem az ő Istene. Nem akartam az egyébként számomra kedves illetőt mások előtt kiigazítani, de magamnak feltettem a kérdést, vajon olvasta-e egyáltalán a Bibliát? Esetleg az ő verziójából hiányoznak bizonyos markáns textusok és narratívák? Mit szólna ahhoz ha megtudná, nemhogy Isten büntet, de még az apostolok is fegyelmeznek, sőt erre nevelik a gyülekezeti vezetőket is? A héten éppen az első korinthusi levél ötödik fejezetét tanulmányoztam, ahol Pál olyanokat ír, miszerint egy renitens gyülekezeti tagot "átadnak a Sátánnak" - így, többes számban, ebben a megfogalmazásban. Csinálhatunk egy jóízű teológiai vitát arról, hogyan értsük az apostol szavait, mindazonáltal legalábbis számomra nehéz egy simogató lelkigondozást feltételezni a háttérben.

Mivel a pasztorálpszichológia inkább valamiféle keresztény pszichológia kíván lenni,  természetszerűen nagyobb érdeklődést mutat a pszichológia felé, mintsem a dogmatika irányában. Pedig ha a pasztorálpszichológia a teológia egyik ága, akkor az ember megértését mégiscsak a dogmatikától kell hallania. Szerintem egészen másként lelkigondoz valaki, ha mélységében megérti mit jelent az ember bűnös természete, mintha csupán pszichológiai megoldásokat és lélektani szempontokat tart szem előtt.

Ilyenkor mindig tartok attól, hogy valaki félreérti amit mondok, ezért szeretném megerősíteni, hogy nagyra becsülöm, elismerem és támogatom is a pasztorálpszichológiát. Eszemben sincs támadni, leszólni, nekirontani - amit írok, azt pont azért írom, mert számomra nem mindegy hogyan műveljük. Az nem lehet, hogy a pasztorálpszichológia túl messzire megy a teológiától. Nem lehet, hogy mellőzi a keresztény dogmatika, antropológia, etika alapjait. Nem lehet, hogy arra használjuk - mert ilyet is hallottam már -, hogy elkövetett bűnökre jól megalapozott "szakmai választ" nyújtsunk az eszközeivel, ezzel a bűnbánatot megspórolva feloldozzuk az illetőt. A bűnökre a Szentírás általános képe alapján a bűnbánat a megoldás, nem valamiféle felmentést szolgáló lelkigondozás. A pasztorálpszichológiának újra jobban kell kapcsolódnia a szellemi gyökereihez, miközben természetesen ügyesen és praktikusan felhasználhatja a pszichológia felismeréseit és vívmányait. Míg korábban a pszichológia szinte maga volt az ördög a keresztények számára, egyeseknél mára csaknem isteni tekintélyre emelkedett. Mindkét szélsőség elfogadhatatlan. A pasztorálpszichológia éppen arra is lehetne jó példa egyházon belül, hogyan lehet úgy integrálni egy tudományt, hogy közben a szellemi-teológiai bázis ne sérüljön.

Tovább

Hányj velem!

Az egyházon kívül lenni önmagában még nem feltétlenül bűn, hanem inkább csak állapot. Bűnné akkor válhat, ha valaki úgy próbál tenni, mintha belül lenne, súlyos bűnné pedig akkor, ha az "úgy teszek mintha" állapotát még fel is használja, hogy alaposan megtömje a zsebeit. De az igazán dühítő az, amit a Magyar Ökumenikus Egyház művel, akik miközben azt hazudják, hogy az egyház részei, egy egész szervezeti hálót hoztak létre a jóhiszemű emberek megkárosítására.

Megkérem a kedves és jóérzésű olvasót, hogy készítsen egy üres vödröt valahova a számítógép vagy mobiltelefon közelébe. Szüksége lesz rá. Mert amiről most írok, az minden szempontból olyan mértékben fordítja fel az ember gyomrát, hogy a végén már epét is hányhat. Durva túlzásnak tűnik? Igazából még vissza is fogom magam: a Magyar Ökumenikus Egyház ennél sokkal nyersebb hangvételt érdemelne, amolyan kőkemény puzséri stílusban, amikor Robi ledobja a láncot és már oda se figyel arra hogyan fogalmaz.

A Tóth Mihály "vezető lelkész" által képviselt Magyar Ökumenikus Egyház a vallási förmedvények nonpluszultrája, egy igazi szellemi paródiája a bevett egyházaknak. Igazából még az eretnek jelzőt sem annyira lehet rámondani, mert aki eretnek, annak legalább van egy valamiképpen-sajátosan végiggondolt teológiai koncepciója, valami végletekig csiszolt sajátos tanítása, amivel megpróbál érvényesülni és befolyást szerezni. Tóth Mihályt azonban nem ilyen fából faragták. Őt rohadtul nem érdekli a teológia. Sem a biblikusság, sem a hit tartalmi oldala. Ezek csak díszletek az általa megcsinált varázsvallás miliőjében.

Miről is van szó? Ez az ember észrevett egy piaci rést, egy egyébként valós jelenséget: mégpedig azt, hogy a vallásilag tökhülye magyar ember az egyházzal az életnek csak bizonyos fordulópontjain találkozik. Ilyen a keresztelő, az esküvő és a temetés. Úgyhogy felépített egy egész üzleti vállalkozást ezekre, amihez kitalált egy mondvacsinált, gyökértelen, saját maga által összeeszkábált "egyházat" és bejegyeztette. Megfogta az ismert egyházak hitelveit, ügyelve arra, hogy a Szentháromság azért megmaradjon, lepárolta az egészet néhány rövid mondatban. Nagyon fontos, hogy saját bevallása szerint ő nem csinál gyülekezeteket, nincsenek istentiszteletek sem, sőt a többi egyházzal sem keres semmiféle kapcsolatot. Az "egyházi tevékenységek" kimerültek abban, hogy 2021-ben a Hableány hajókatasztrófa áldozatai érdekében gyászbeszéd hangzott el. Hát nem furcsa, hogy egy magát ökumenikusnak, azaz felekezetközinek nevező egyháznak semmiféle kapcsolata nincs a többi felekezettel? Nem gyanús, hogy Tóth Mihály nem tart fent minőségi kontaktot más lelkészekkel, láthatóan nem forog teológus konferenciákon, nincs benne semmiféle valós egyházi vérkeringésben? Természetesen ilyesmire szüksége sincs, hiszen az egész nem más, mint egyházi szolgálatokra ráépített, kimunkált kommunikációval értékesített, profitorientált üzleti vállalkozás. A Magyar Ökumenikus Egyház egy imposztor, papi ruhába bújtatott gazdasági tevékenység, ami a vallásra hivatkozva sarcolja meg a hiszékenyeket.

Tóth Mihály és néhány barátja egyszerűen kinevezték magukat lelkészeknek, és jó pénzért esketnek, temetnek, egyházi "szolgáltatásokat" nyújtanak. Mindemellett Tóth létrehozott egy raklap honlapot, így külön van "Temető lelkész" és "Gospel Esküvő" vagy éppen "Ceremóniamester Szövetség". A honlapokon még paraméterezhetők is a szolgáltatások, sőt a ceremóniák szövegei is olvashatók. Elegendő szerintem ezt a két fotót megnézni, mindkettőn Tóth Mihály "vezető lelkész" szerepel. Az egyiken úgy fest, mint egy katolikus pap, a másikon pedig sármos Playboy - hiszen az első a temetési szolgáltatást megrendelőknek, a második az esküvői bulira vágyóknak van:

 

A tengernyi honlap közül talán a legszemélyesebb oldal a legőszintébb, ahol a papi maskara vagy James Bond imidzs helyett a kommunikációs szakember jelenik meg. Itt ugyanis legalább annak mutatja magát, amihez láthatóan igen jól ért: eladni a semmit, a légüres teret a legfényesebb csomagolópapírba burkolva.

De hogy feltegyem az i-re az igazi pontot, néhány perc kutakodás után még olyan honlapot is találunk Tóth Mihály neve alatt, ahol válóperes ügyvédként kínálja a szolgáltatásait: ha az olvasó legörget a képernyő alján lévő adatokhoz, észreveheti hogy ez ugyanazon a címen van bejegyezve, mint az egész "egyháza". Vagyis Tóth Mihály temet, házat szentel, esket és váláshoz segít jó pénzért, ha kell katolikus, ha kell református szertartás szerint, sőt bulit is levezet ceremóniamesterként. Mindezt egyházként csinálja úgy, hogy nincs gyülekezete sem, temploma sem, egyházi kapcsolatai sem. A történet pedig azzal válik igazán kerekké, hogy ezt az embert minden oldal médiája - például az ATV vagy a Hír TV - is szerepelteti a műsoraiban, vagy akár online hírportálok készítenek interjút vele, adnak lehetőséget a megmutatkozásra. Vagyis az egész szemfényvesztés a legszélesebb nyilvánosság és médiajelenlét támogatásával zajlik, a legcsekélyebb felhorkanás nélkül.

Őszinte leszek, egyszerűen nem értem, nem világos és nem tudom hova tenni, hogy miért nem szólal meg senki az igazi egyházakból. Miért nem hallani egyetlen hangot sem, amikor valaki az egyház nevében jó pénzért temet és esket - hozzáteszem a temetésnél a "szolgáltatás" ráadásul az utolsó kenet feladásával kezdődik (amikor még él az illető), ami a katolikus szentségtanban egy kifejezetten szakrálisnak számító papi cselekmény. Tényleg nincs egy szava sem ehhez egyetlen felekezetnek sem? Amit a Magyar Ökumenikus Egyház művel, az persze jogilag biztosan körbe van párnázva. Elvégre létezik-e olyan jogszabály, ami megtiltja, hogy papi ruhát csináltassak magamnak, bejegyezzek egy vallási egyesületet, összerakjak sablonhonlapokat és hirdessem a szolgálataimat másoknak? Valószínű, hogy ez megtehető a hatályos magyar törvények szerint - az ilyen imposztorkodás azonban erkölcsi és súlyosan hitelrontó jelenség, ezért érthetetlen a néma csend, ami Tóth Mihály vallási próbálkozását körbeveszi.

Tovább

Dawkins az ernyőnk alatt

Van egy érdekes jelenség, amit a témára fogékony érdeklődők régóta alaposan megfigyelhettek az új ateizmus kapcsán: az olyan gondolkodók, mint Richard Dawkins, Sam Harris, Daniel Dennett vagy más "mozgalmár és buzgalmár" nemhívők szinte csakis a kereszténységet támadják válogatottan cinikus és racionális érvekkel. Ennek állításuk szerint az az oka, hogy a nyugati civilizációban többnyire a kereszténységgel lehet találkozni. Mostanra azonban a helyzet az iszlám térnyerése miatt változni látszik - avagy mégsem...

Az ember azt gondolná, az iszlám erős és növekedő jelenléte miatt (főleg Angliában) a következetes ateisták veszik a lapot, és mivel  állításuk szerint nem a kereszténységgel, hanem úgy általában a vallással van a bajuk, nekifognak ugyanilyen lendülettel az iszlám ideológiai szőnyegbombázásához is. Eddig a kereszténységet használták boxzsáknak, de most itt van egy másik, egyre jobban nyomuló vallás. Ez lenne a hiteles és elvárható, a tisztességes és derekas kiállás. Ám Richard Dawkins most húsvétkor adott rövid interjúja mintha egészen más képet mutatna. Bár néhány alkalommal maga Dawkins ugyan bírálta az iszlámot, ahhoz képest mennyire erőteljesen növekszik a szerepe a nyugati társadalmakban (miközben a kereszténység folyamatos térvesztéssel küszködik), az új ateisták továbbra is kifejezetten a kereszténységre szeretnek lövöldözni. A fene nagy bátorság, ami a vallást látja problémának gyorsan elillan, ha az iszlámot kellene maró kritika alá venni. Akkor már annyira nem számít a szabad gondolkodás és a haladás, sőt - és most jön az újdonság! - inkább beállunk a kereszténység ernyőjének pereme alá - ateistaként.

Hihetetlenül hangzik, pedig igaz: Richard Dawkins a fenti interjúban valamiféle értelemben kereszténynek mondja magát!

Persze ne olvassunk ki ebből olyasmit, ami nincs benne: természetesen csakis kulturális kereszténynek (cultural christian) - de nyilván nem tartja magát hívőnek (believer), amit ez a szó biblikus értelmében jelent. A kereszténység állításait továbbra is nonszensznek és abszurdnak véli, viszont az iszlám angliai felnövekedése láthatóan aggodalommal tölti el: a két vallás közül akkor pedig mégis a kereszténység a jobb, amit Dawkins a fent belinkelt videóban tisztességesnek nevez, és még fel is sorolja néhány szimpatikus vonását. Valahol megértem az aggodalmát és azt is felfogom mit akar ezzel mondani. Érthető, hogy egy nyugati ateista inkább a kereszténységre voksol az iszlámmal szemben, mármint ha ez a kettő a választási lehetősége. De miért ebből a kettőből választ? Miért nem mondja magát továbbra is vallásellenes-haladó szekulárisnak? Nem vagyok képes elhallgatni az őszinte véleményem, miszerint pontosan erre számítottam, ezt vártam, szinte biztos voltam abban, hogy ez fog történni ha az iszlám felzárkózik a kereszténység mellé. Előre sejtettem, hogy az addig harcosnak és bátornak tűnő ateizmus azonnal meghátrál, amint egy agresszív és erőszakos hitrendszert vél felfedezni szembenálló vitapartnereként. Nem hiszem, hogy csak Dawkins gondolkodna így az ateista oldalon. Akárhogyan forgatjuk a szavakat, végső soron valamiféle pánikreakcióról van szó. Az új ateisták, akik válogatott durvaságokkal, kendőzetlen bunkóságokkal és gúnyos röhögéssel fordultak a kereszténység felé, bátran és hangosan kikiáltva, hogy a világot meg kell szabadítani a vallás "vírusától", azonnal gyáván behúzódnak a kereszténység ernyője alá, ha az iszlám komolyan megjelenik a radaron.

De nem is csak arról van itt szó, hogy mindenféleképpen furcsán hangzik a világ talán legnagyobb ateistájának szájából a saját magára applikált keresztény jelző, értse azt bárhogyan. Ha valaki olvasta Dawkins szörnyű könyvét, az Isteni téveszmét, az nyilván felfigyelt arra, hogy a kötet végig erősítgeti azt az elképesztően ostoba gondolatot, miszerint a vallások lényegükben teljesen egyformák. Mindegyik mögött a butaság, erőszak, hatalomvágy, rombolás, terrorizmus, megtévesztés szándéka áll.  A könyv első felében a szerző általában próbálja leírni a vallás jelenségét, és közben össze-vissza kutyul mindent mindennel - a kutyulékában pedig csakis negatív, romboló, pusztító képeket hoz eltérő vallásokból. Most pedig mintha úgy tűnne, hogy ugyanaz a szerző mégis képes különbséget tenni két vallás, az iszlám és a kereszténység között -  ráadásul fundamentális eltérést lát, hiszen szívesen behúzódna az egyik árnyékába, hogy így a másiktól minél messzebbre kerülhessen.

Azt hiszem ilyenkor kell kibontani egy üveg kólát, belemarkolni a popcornos zacsiba, és mosolyogva figyelni hova fut ki majd ez az egész. Jó szórakozást mindenkinek!

Tovább

Magyarok messiásai

Bölcs Salamon sokezer éve megmondta már: nincs új a nap alatt. Ahogy a közelmúltban írtam róla, hogy ma már egy politikus nem pusztán "törzsfőnök" (aki viszi az ország ügyes-bajos dolgait), de "sámán" is lenni akar (azaz szellemi iránymutató), a jelenleg zajló közéleti fejlemények Magyar Péter és Varga Judit ügye kapcsán megint rámutatnak arra, hogy messiásfigura nélkül az ember elveszettnek érzi az életét.

Őszintén mondom, én nem tartom Magyar Pétert "baloldali messiásnak", mégpedig azon egyszerű oknál fogva sem, mert egy igazi messiás nem lehet ilyenolyan oldali. Az igazi messiásoktól inkább azt várják és arról ismerszenek, hogy univerzálisak és megtörik a rendszereket, mégpedig azt, amelyik éppen uralkodik. Ugyanezt várták annak idején Jézustól is, akire állandóan szerették volna ráadni a politikai szabadító kabátját. Az első századi zsidóság reményteljes elvárásai aköré szerveződtek, hogy Krisztusban egy római császárokkal szembeszálló, bátor és erődemonstrációt tartó figurát akartak felfedezni - amitől maga Jézus tudvalevőleg folyton elhatárolódott. Mégis, kortársai tudatát annyira rabul ejtette ez a politikai messiás-kép, hogy még tanítványai sem tudtak igazán szabadulni tőle: csak fokozatosan, lépésről-lépésre értették meg milyen értelemben szabadító Jézus.

Nos, a hazai politika jelenlegi helyzete több szempontból is kezd olyan lenni, hogy a kulcsszereplőket lassan már csak vallási fogalmakkal tudjuk jól leírni és megközelíteni. Mindkét oldal várja a maga messiási beteljesedését, illetve mintha némelyek már meg is találták volna. A jobboldalon Orbán Viktorra sokan úgy tekintenek, mintha Isten egyenes adásban szólna hozzájuk rajta keresztül. Valamiképp ő a mi oltalmazónk és béketeremtőnk: aki megőrzi ezt a kis országot a háborút akaró gonosz európai sátánok tengerében. Azt nem tudom, ő maga mennyire akar ilyen értelemben többé válni egy Fősámánnál és belépni a messiási cipőbe, viszont hogy ennek van politikai előnye számára, az biztos. Az ellenzéki térfélen mintha ilyen figuraként néznének most fel Magyar Péterre, aki kilépett a "gonosz rendszer" árnyékából és most tömegeket tud az utcára hívni. Egyesek úgy beszélnek róla, hogy talán ő lesz az, aki lebontja a "Halálcsillagot" (vagyis a kormány rendszerét) és legalább reményt kínál egy szebb világra, mert hát emberek, olyan nincs hogy semmiben se higgyünk, valamiben és valakiben muszáj hinni - szólnak a messiásváró hangok.

Nem akarok se balra, se jobbra, se kormányoldalra, se ellenzéki térfélre verbálisan odapörkölni. Mindenki politikai ízlésére bízom, hogy kiben látja a "maga messiását", Orbán Viktorban, Magyar Péterben vagy másban. De annyit ez az egész közéleti atmoszféra szépen megmutat, hogy még egy alaphangon szekuláris társadalomban is (mint amilyen a magyar) nem lehet remény és hit nélkül normálisan élni. Kell nekünk egy szabadító-figura, akinek el tudjuk hinni, hogy majd minden jó lesz. Azt is tudjuk, hogy a politikusok többnyire hazudnak és az ígéreteiknek jó esetben is csak kis százalékát tartják be. De ezen az áron is kívánjuk az édes szavakat. És ehhez annyira, de annyira ragaszkodunk, hogy közben észre sem vesszük: bár felvilágosultnak tartjuk magunkat, akik büszkék arra, hogy már "túlhaladtak a vallások hülyeségein", mégis egy az egyben vallási jellegű hozzáállással és attitűdökkel fordulunk a politikusok felé. Vagy ahogy Mircea Eliade nálam jobban leírta: a vallástalan társadalom valójában "kriptovallásos" viselkedésű, azaz észre sem veszi hogy vallásos színezetű tettekre ragadtatja magát.

Egyszóval, most olyan időket élünk, hogy már nem elég Fősámánnak lenni, kevés a szellemi iránymutatás, a politikai influencer-lét, a közéleti megmondóemberkedés. (Írom én a Megmondom blog házigazdájaként ugye...) Most már messiások kellenek, akik beígérnek és felmutatnak egy hihető politikai eszkatológiát. Szerintem a következő választásokon azok lesznek sikeresek, akik ezt a messiás-szerepet a legpontosabban tudják megcélozni és eltalálni - az emberek rezonálni fognak rá. A kérdés ezért nem feltétlenül az, ki kap több szavazatot, hanem talán inkább az: kinek a messiása piacképesebb? 

Tovább

Az Odafelvalókkal törődő - Fényes Lóránd földlakóval beszélgettem

Bevallom őszintén, én nemcsak a csillagokat, hanem a csillagászokat és az asztrofotósokat is csodálom. Bennem nincs akkora türelem, odaadás és lelkesedés, ami az égi tüneményekkel való foglalatossághoz szükséges: azt hiszem túlságosan is földlakó-típus vagyok. Nem így Fényes Lóránd, aki a képmutatás elképesztően magas szintjére jutott és mégis úgy kezdte a beszélgetésünket, miszerint alá kellett hullania ahhoz, hogy igazán felemelkedjen...

A podcastomban mostanra elég sokféle vendég megfordult, de olyan nem nagyon, aki saját magáról kimondta volna, hogy büszke ember volt a sikerei miatt és ezért megérdemelte, hogy Isten kicsit letaszigálja saját trónjáról. Persze hozzáteszem, emberi számítás szerint ilyenkor lehetne mondani, hogy Lórándnak volt némi oka a büszkeségre: számos rangos nemzetközi elismerés, publikálás a National Geographic magazinban - és milyen már az, amikor a NASA szemlézi a képeidet? Ezzel a teljesítménnyel már lehet házalni, és mégis olyan hübriszhez vezetett, hogy Lórándnak "le kellett tennie az arcát" - most pedig már önmaga kedvéért fotózza az eget, a sikerei pedig nem csökkentek, hanem továbbra is növekednek.

Őszintén bevallom, számomra valahol felfoghatatlan, hogy amint esténként felnézek az égboltra, egy időgépet látok a fejem felett. Ami ott van, az maga a múlt - még a Holdat sem teljesen valós időben szemlélem. Teljesen igaza van Fényes Lórándnak, hogy az asztrofotózás a természetfotózásnak egy különösen izgalmas határállomása: egyszerre van esztétikai, tudományos és metafizikai tartalma. 

Utóbbi kapcsán a műsorban kérdeztem is tőle, mit mondana annak a kedves ismerősömnek, aki egyenesen berzenkedik az általa készített képektől: mert mindig az jut eszébe a csodás galaxisokat és csillagködöket látva, hogy mekkora kis senki, milyen jelentéktelen nulla az Univerzumban. (Egyébként a kérdéssel már korábban foglalkoztam itt a blogban is.) Nagyon megfogott Lóránd válaszában az a gondolat, hogy az égbolt szemlélése valahol minket is leleplez önmagunk előtt: nem baj, ha negatív előjelű az élmény, mert rákényszerít bizonyos dolgok (például saját jelentőségünk) végiggondolására. Valahol tehát miközben a határtalan Univerzumot bámuljuk, az bennünket is vizsgáztat saját magunkról. Az égbolt metafizikai élménye olyan üzenet, amit érdemes meghallani és megrágni.

A Lóránddal készült beszélgetést pedig pláne érdemes megnézni: itt máris megtehetitek!

Tovább

Józsi, ez nem volt szép

E hónap elején zajlott egy meglehetősen heves szóváltásokba fulladt vitaest a bővölködés evangéliumáról, ahol ezt a látásmódot többek között Nagy József, a Hit Gyülekezete ismert evangélistája képviselte. Ahogy magam is leírtam saját "élménybeszámolómban", sajnos nem igazán jól: a teológiai felkészületlenséget ellenőrizhetetlen anekdotákkal sikerült pótolni, az igazi érvekre gyakran lesajnáló stílusban megfogalmazott feleletek érkeztek. Nade azért ami most történt, arra nem számítottam...

Kedves Józsi, több óra időkeret állt a te rendelkezésedre is, hogy értelmezhetően kifejtsd miről szól a bővölködés teológia, mi a lényege a kontinuacionizmusnak, mire alapozod az ajándék-jellegű karizmák mai működéséről szóló meggyőződésedet. Nyugodtan felkészülhettél volna előre vitapartnereid állításaiból, utánajárhattál volna a szakirodalomban annak, mit mond és mit nem mond a szesszacionizmus, és milyen ellenérvek sorjáznak a bővölködésteológiával szemben. Megnézhettél és elolvashattál volna fellelhető anyagokat vitapartnereid eddigi szerepléseiből - ez teljesen fair és korrekt eljárás.

Egyszóval, csak rajtad múlott mibe mennyi energiát öntesz bele, ha már elfogadtál egy meghívást egy teológiai vitaestre. És ha a fentiekből láthatóan semmit nem tettél meg, abszolút nulla energiabefektetéssel érkeztél az estére, valamint nekem úgy tűnik, azt sem értetted meg igazán amit a vitapartnereid neked mondtak, akkor nem igazán tisztességes úgy távozni, hogy utólag gyalázod azokat, akikkel egy asztalhoz ültél.

Nehéz ugyanis másként értelmezni egy olyan, láthatóan széles közönség előtt tett állásfoglalást (ami egész pontosan 31:23-tól nézhető), amiben a szesszacionista oldal tagjait materialistáknak, farizeusoknak, hitehagyottaknak bélyegzed. Még azt is elmondod rájuk, hogy "nagy farizeusok" (40:37), akik okosnak hiszik magukat, ráadásul tagadják a csodák és gyógyulások lehetőségét. A csodatagadás felemlegetése már csak azért is érdekes, mert ha jól emlékszem összesen hétszer(!) mondták el vitapartnereid, hogy nem tagadják a csodákat, abszolút elhiszik, hogy Isten csodás módon ma is beavatkozhat - azt nem hiszik, hogy ezt olyan módon és jelleggel teszi (ajándékszerűen), ahogyan az apostoli korban. Abban nem bíznak, hogy Isten egyszerűen "odaadja" például a gyógyítás ajándékát valakinek, aki ezt követően mindenkit képes meggyógyítani és tetszése szerint megérinti a betegeket, azok pedig "menetrendszerűen" egészségesek lesznek. A szesszacionizmus nem a csodákat tagadja, hanem az ajándékszerű működést. Hiába jelentették ki azonban  mindezt világosan az asztal egyik oldalán, folyamatosan azzal szembesítették őket, miszerint a csodák tagadói.

Józsi, ne haragudj, de ha egyszerű magyar mondatok értelmezése ekkora gondot okoz, hogyan szeretnél embereket tanítani? Ha egy végtelenül szimpla kijelentés értelmezése, amit szinte újra meg újra az arcodba szajkóznak, ennyire nehezen érthető, milyen módon tudsz akkor komplex hitigazságokról, Isten kegyelméről, akár gyógyításáról és szabadításáról másokat oktatni?

Én magam nem vagyok szesszacionista, azt hiszem tudtam volna sok dolgot mondani Kiss Máté evangélikus és Szabó László református lelkészeknek ebben a kérdésben. De azt nem csináltam volna velük, hogy utólag egy másik nyilvánosság előtt farizeusnak és hitetlennek nevezem őket. Tudod, már csak azért sem, mert a téged hallgató emberek jó eséllyel simán elhiszik amit mondasz és nem fognak utánajárni a szavaid hitelességének, ami ezúttal gyakorlatilag egyenlő a nullával.

Szóval Józsi, ez nem volt szép. Vitatkozni egészséges, értelmes, szükséges és fontos tevékenység. Egyetérteni sem kell a többiekkel, szabad más véleményt artikulálni, de minősíteni és pocskondiázni úriemberhez és az Úr emberéhez egyaránt méltatlan dolog. Méltatlan hozzád is, kedves Józsi.

Tovább